Ahogy a korabeli naplómat visszaolvasom, tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először lábatlangyíkokkal. Akkoriban még egy rábaközi faluban éltünk, és a telkünkön nyüzsögtek a különféle hüllők és kétéltűek. A hűvösebb nyári reggeleken zöld és barna varangyok sorakoztak a küszöb előtt, a fák ágai tele voltak levelibékákkal, a fűben mindenütt mocsári békák ugrabugráltak, és némely alkalommal pettyes gőtéket találtam a használaton kívüli, békaszittyóval benőtt kacsaúsztatóban. A bontás-építkezés során felgyűlt téglarakások között hatalmas vízisiklók bújtak meg, és tavasszal már vártuk, hogy előbújjanak a lábatlangyíkok, vagy régebbi nevükön törékeny kuszmák.
A két eltérő elnevezés az állat két fontos tulajdonságát fedi fel: az egyik az a tény, hogy nincsenek lábai, a másik pedig a törékenység, ami azt jelenti, hogy veszélyhelyzetben képes "ledobni" a farkát. Bár a testrész regenerációs képességének köszönhetően az állat nem pusztul el, ám a farok nem is nő vissza eredeti méretére, így az egyébként tetszetős külsejű állat elveszíti arányos testformáját.
Közönséges lábatlangyík hímje (Bakonybél, 2013. május 18.)
A pupilla kerek, az írisz pedig sárgásbarna színű
A pupilla kerek, az írisz pedig sárgásbarna színű
Nem minden lábatlangyík él azonban végtagok nélkül. A lábatlangyík-félék családjába (Anguinidae) mintegy 60 faj tartozik, s ezek között megtalálhatók "normális", négy végtaggal rendelkező gyíkok, és olyanok is, akiknek csak csökevényes lábcsontjai maradtak meg a környezethez való alkalmazkodásuk során. A többnyire egész Európában, így nálunk, a Bakonyban is többfelé megtalálható közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis) ebből szempontból nem tekinthető a család legjellegzetesebb tagjának. Már csak azért sem, mert fogazata például inkább hasonlít a varánuszéhoz, mint a többi hazai gyíkéhoz. Ez a közös vonás nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos izomzati és csontozati bélyegek alapján a varánuszfélék (Varanidae) és a lábatlangyík-félék rokonok, rendszertanilag közös alrendbe tartoznak (Papp, 1997).
A komodói varánusz (Varanus komodoensis) fogai a közönséges lábatlangyíkéhoz hasonlóan hegyesek és görbék. A lábatlangyíknak sokkal közelebbi rokona a komodói sárkány, mint például a nálunk is sokfelé gyakori fürge gyík (kép: www.corbisimages.com).
Bár a varánuszokkal közös alrendbe tartoznak, a lábatlangyíkok nem nőnek olyan hatalmasra, mint az indonéziai sárkány, melynek teljes hossza meghaladhatja a 3 métert, testtömege pedig a 200 kg-ot. Délkelet-Európában a mi lábatlangyíkunk rokona, a páncélos seltopuzik (Ophisaurus apodus) megnőhet másfél méteresre, ám a család hazai képviselője épphogy csak eléri, esetleg kicsivel meghaladja az 50 cm-es hosszúságot. A legnagyobb lábatlangyík, amit szerencsém volt látni, 43 cm-es volt, 1999 májusában találkoztam vele Szanyban.
A páncélos seltopuzik a Földközi-tenger vidékén élő rokona hazai lábatlangyíkunknak
A közönséges lábatlangyíkot mérete és testalakja miatt gyakran tévesztik össze a kígyókkal, és ez vesztüket is okozhatja. Még mindig van mit tenni ezen a téren, hiszen ahogy a rézsikló bemutatásánál is írtam, Magyarországon csupán két viperafaj él, melyek mérge miatt aggódhatunk, ráadásul ezek is annyira megfogyatkoztak az élőhelyeik pusztulása miatt, hogy csak elvétve akadhatunk össze velük. A kígyók irtása tehát semmilyen szempontból nem indokolt. A kertünkben kószáló siklók és gyíkok biztosan nem tesznek kárt sem bennünk, sem háziállatainkban.
A lábatlangyík teste a pikkelyek alatti bőrcsontok (osteodermák) miatt kemény; bőrük a finoman egymáshoz illeszkedő pikkelyeknek és pajzsoknak köszönhetően sima tapintású, fénylő (Bakonybél, 2013. május 18.)
A lábatlangyíkok étrendje egyébként is korlátozódik a lassan mozgó apróbb állatokra, hiszen maguk sem túl gyorsak. Rendszerint reggel és alkonyatkor aktívak. Főképp gerinctelen állatokkal: meztelencsigákkal, rovarlárvákkal és földigilisztákkal táplálkoznak; általánosságban mindent elfogyasztanak, amit szűk állkapcsukkal le tudnak nyelni (www.khvsz.mme.hu). Áprilisban bújnak elő téli rejtekhelyeikről, kövek alól, gyökerek közül, vagy épp rágcsálók járataiból, ahol nem ritkán többedmagukkal vészelik át a zord időjárást. Hamar párosodnak is, így június és augusztus között világra jöhetnek az utódok. Az embriók az anyaállat testében fejlődnek ki, így a 8-20 lerakott tojásból a gyíkok azonnal ki is kelnek (Marián, 1988). A kicsinyek aranysárga színűek, majd idővel kialakul az ivarra jellemző kinézet: a nőstények oldalukon sötét sávot viselnek, ez a hímeknél hiányzik. Az idősebb hímek (a fogságban tartott lábatlangyíkok akár 50 évig is élhetnek) nem ritkán égszínkék pettyekkel díszítettek, úgy, mint a rokon faj, a kékpettyes lábatlangyík (Anguis colchica) egyedei. Hazánkban mindkét faj előfordul, az eddigi kutatások szerint a közönséges lábatlangyík csak a Dunántúlon, a kékpettyes pedig a Dunától keletre található meg (www.khvsz.mme.hu).
Közönséges lábatlangyík nősténye (Bakonybél, 2013. június 4.)
A közönséges lábatlangyík hátán jól láthatók az égszínkék pettyek (Bakonybél, 2013. május 18.)
A közönséges lábatlangyík a többé-kevésbé zárt erdőket, cserjéseket kedveli. Mivel a zsákmányszerzéshez fel kell melegítenie testét, gyakran találkozhatunk vele erdei ösvények, autóutak mentén is, napozás közben. Megőrzése érdekében ezért megéri óvatosan közlekedni a túráink során, ha pedig kertünkben bukkan fel, ne riasszuk el. A nagyobb kövek alatt, gyökerek között oltalmat talál, és elmondhatjuk, hogy egy különleges élőlénnyel gazdagodott a portánk.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- Marián, M.: A Bakony hegység kétéltű és hüllőfaunája. A Bakony természettudományi kutatásainak eredményei 20., Bakonyi Természettudományi Múzeum, Zirc, 1988., p. 75.
- Naturführer Österreich, szerk. Höpflinger - Schliefsteiner, Styria, Graz, 1995., pp. 407-408.
- Papp, L. (szerk.) Zootaxonómia. Magyar Természettudományi Múzeum - Dabas-Jegyzet Kft., Dabas, 1997., pp. 330-334.
Urania Állatvilág. Halak, kétéltűek, hüllők. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969. pp. 418-420.
Interneten elérhető:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése